A KisLugas Őrzői - Novella egy különös menedékről 

Itt nem elfelejtesz, hanem emlékezni tanulsz. Mert mindenki hordoz valamit, amit csak egy korty, egy szó, egy dallam képes felszabadítani.

A világ rég elfeledkezett a Monori Irsai Olivér dűlő szárnyvonaláról. A térképeken már csak halvány pecsétfoltként szerepelt, egy rézrozsdás sínpár, amely sehova sem vezetett – kivéve a KisLugasba. De csak azoknak, akik már nem keresték.

A vonatról leszállva először csak a halk gőzszisszenés hallatszott, majd a levegőben valami furcsa elegy terjengett: édes szőlőillat, megégetett réz és épp csak egy cseppnyi… nosztalgia.

A kapuban két alak állt.

Katie – vörös, szegecses fűzőben, vállán gőzcsövekkel ékesített karvédő, tekintetében szelíd vadság.
Robertson – hosszú kabátban, fogaskerekes szemüveggel, bal karja alatt egy zenélő szerkezettel, amely időnként önmagát javította meg.

Ők voltak a KisLugas Őrzői.

A KisLugas nem csak egy hely volt. Inkább egy rezonáló térség, egy szív-vezérelt, szőlőágak által árnyalt burok, ahol mindenki másként érzékelte az időt. Aki belépett, az saját hangjára talált – vagy azokra, amiket elvesztett.

Katie és Robertson néha újraindították a főgenerátort, amit egy szőlőgyökérbe tekert turbinás szerkezet hajtott. Az italok – borok, pálinkák, spritzek – mind érzésekre voltak hangolva. Egy korty "Fürttündér", és valaki újraélte első szerelmét. Egy "Fürtvarázs", és valaki ki merte mondani azt, amit évek óta nem tudott.

Az emberek nevettek. Néha sírtak. De főként: felszabadultak.

Katie és Robertson nem kérdezték, honnan jöttél. Csak azt:
– Mire vágysz, amit még nem tudsz, hogy keresel?

Egy este különös vendég érkezett. Ruhája füstszínű volt, arca félig árnyékban, félig mechanikus maszk mögött. A neve: Professzor Kérg, a Lélekautomaták megalkotója.

Azt mondta:

– Hallottam erről a helyről. Ahol az emberek önmaguk lehetnek.
– Nem, professzor – válaszolt Robertson halkan. – Ahol az emberek rájönnek, hogy kik lehetnek.

A professzor meg akarta vásárolni a Lugas titkát. Ajánlott cserébe egy lélekrekorder-gépet, amely egyetlen pillantásból leolvassa valaki legmélyebb bánatát. Katie nemet intett.
– Itt az emberek nem technológiára vágynak, hanem időre. És mi adunk nekik. Egy estét. Egy emléket. Egy harangszónyit abból, akik valaha voltak vagy lehetnek.

Kérg elmosolyodott – és maradt. Egészen hajnalig.

Egy tavaszi napon valami különös történt: minden vendég – ismerős és új – egyszerre kezdett dúdolni. Nem tanult dalt, hanem valami belső ritmust. Mintha a Lugas maga is hangszerré vált volna.

Robertson a rézhangszerkezethez hajolt, amelyen épp Katie dolgozott. A gép nem zenét adott ki – hanem visszhangokat. Szívdobbanásokat, sóhajokat, nevetéseket.

– Azt hiszem – mondta Katie –, megépítettük.
– Mit? – kérdezte Robertson.
– A világ egyetlen lélekhangolt vendéglőjét.

És attól kezdve a KisLugas nem csak menedék volt. Hanem egyfajta iránytű a bolyongóknak, keresőknek, kétkedőknek.

"Itt nem elfelejtesz, hanem emlékezni tanulsz. Mert mindenki hordoz valamit, amit csak egy korty, egy szó, egy dallam képes felszabadítani."

– Katie & Robertson, a KisLugas Őrzői

A gőz megült a táblákon. Az emberek táncoltak. És valahol, a zene alatt, egy új látogató suttogott:

– Nem is tudtam, hogy kerestem ezt a helyet.
– És most már tudod – mosolygott Katie. – A Lugas megtalál téged. Nem fordítva.