KATIE 

"Minden csoda mögött van egy ember, aki tudja, hová kell tenni a poharat, mielőtt valaki elejti."
– Katie, a részletek úrnője

Míg Robertson új terveket skiccel rézlapokra, a vendégek már megérkeztek. A gőzfüggöny mögött apró harangok csilingelnek – nem öncélúan, hanem pontosan 13:03-kor, amikor a KisLugas hivatalosan is megnyitja kapuit.

Mögöttük Katie már órákkal korábban ébren van.

Egyik kezében egy kézi párafinomító, a másikban a "Szőlőszellem" aromaszeparátora. Látszólag minden a helyén: a poharak egyvonalban, a szalvéták légpárnásra vasalva, a gőzsütőben melegen tartva egy adag "MentaMóka-gőztapasz", ha netán valaki a délutáni napfényre fejfájással válaszolna.

Katie nem a jövőt tervezte, mint Robertson. Ő a jelen pillanatot igazgatta. És ebben verhetetlen volt.

A KisLugas élő organizmus volt. Egy szőlőindákból nőtt barlang, ahol az emberek önmagukká válhattak. De ez a csoda nem pusztán a Lélekhangoló és a boroncsipkés italok műve volt.

Nem.

Ez Katie művészete volt.

Ő volt az, aki minden estére új színbe öltöztette a Lugast. Egyik este réz-zöld világítás, máskor indigólila és szőlőarany. Ő volt, aki megérezte, melyik vendégnek mikor kell egy halk kérdés, vagy épp csendes jelenlét. A hangulat nem a zenéből született. Hanem a figyelemből.

Egy viharos pénteken Robertson teljesen eltűnt a világ elől. A műhelyből csak tompa robbanások hallatszottak, miközben új találmányán dolgozott – egy öntanuló "Szívkompresszoron", ami állítólag képes felismerni, mikor törik össze valakinek a szíve.

Katie pedig… egyedül maradt a Lugasban.

Aznap este negyven vendég érkezett. Volt köztük síró, volt ünneplő, volt első randi, volt válás utáni első pohár bor. Katie mindenhol ott volt – egyszerre.

Egy mosoly. Egy pohár Fürttündér. Egy szalvéta, mielőtt leesett volna a könny.

És mikor végre minden vendég elment, fáradtan, de emelt fővel bement Robertsonhoz. Ott ült a gőz és a káosz közepén, csupa korom és alkatrész.

– Elrontottam, Katie – mondta halkan. – Ez a masina csak zakatol. De nem ért semmit.

Katie letörölte a homlokáról az olajat.
– Mert nem a gépnek kell értenie, Robi. Neked kell… figyelni. A többit elintézi az élet.

Másnap este Katie letett egy kis dobozt a pult szélére. Kívül semmi extra – csak egy rézlapra gravírozott szöveg:

"Mondd el egy szóval, mi fáj. És mi gyógyítana."

A vendégek sorban jöttek. Egyikük csak annyit írt: "Hiány". Másik: "Bocsánat". Egy lány: "Anyám hangja". És Katie mindegyiknek készített egy személyes italt – egy korty emlék, egy csepp béke.

Robertson ránézett a dobozra.
– Ez nem technológia – mondta meghatottan.
Katie bólintott.
– Nem. Ez törődés.

Egyik este, mikor minden csendes volt, és a vendégek már hazamentek, Katie leült a főasztalhoz. Robertson lekapcsolta a lámpákat, csak a rézhuzallámpák pislákoltak.

– Fáradt vagy? – kérdezte halkan.

Katie mosolygott.
– Nem. Csak figyelek. Valaki ma is keresett valamit. És lehet, hogy holnap visszajön. Nekem itt kell lennem, mikor megérkezik.

És a harang – amit már senki nem használt, csak ő – finoman megszólalt. Nem mert valaki jött. Hanem mert valaki számított rá.

"Minden csoda mögött van egy ember, aki tudja, hová kell tenni a poharat, mielőtt valaki elejti."
– Katie, a részletek úrnője