Krónika a Borvidékek Hétvégéjéről
"Egy pohár bor csak ital – de ha megosztod, emlék lesz belőle, és közösség születik köré."
A borvidék fölött vékony, ezüstös pára lebegett. Nem a hajnal ködje volt ez, hanem finom, illatos gőz – egyesek szerint szőlőből párolták, mások szerint pusztán a Lugasi Vízgőzgyár túltöltötte tartályai szöktek meg újra, mint minden évben. De aznap reggel senki sem törődött a magyarázatokkal.
Mindenki a KisLugasba tartott.
A levegőben bronzmadarak cirkáltak – automaták, melyeket egy hajdani órásmester programozott örök körözésre a Borvidék egére. Lassan suhanó gőzvonatok csikorogtak meg a pincesor alatti síneken, hozva magukkal vidám kompániákat, zsebórát szorongató borkritikusokat, gőzöltözékes úri kisasszonyokat, s egy rendkívül mogorva professzort, aki szerint a bor csupán "erjesztett cukoroldat, semmi több."
De a KisLugasban még ő is ivott és jól érezte magát.
A présház kapuja kitárva várta a látogatókat. A falakon aranyozott fogaskerekek pörögtek, jelezve a bortöltés idejét és a zene ütemét. Belül minden szegletből zene áradt – egy mechanikus kvintett játszott halkan a sarokban, a hangszereket hőenergiával mozgatta egy szívószőlő-kazán. A levegő édes volt, meleg, és egy kicsit mámorító már akkor is, ha még nem ittál semmit.
A Monori Díjnyertes Borok külön termet kaptak – díszes szelepekkel záródó üvegtartályokban forogtak, a vendég csak választott, és a bor máris egy elegáns csőhálózaton át poharába csordogált. Volt, aki újra meg újra visszatért ugyanahhoz a borhoz, mintha megpróbálná megfejteni, hogyan fér meg egyszerre benne a méz, a szilva és valami rejtélyes, fémes utóíz – talán a bor is tudta, hogy gépkorban született.
Ahogy a nap lement, az égen mécseslufik emelkedtek fel. Apró gőzballonok, bennük illatminták az aznapi borokból, a légáramlatra bízva, hogy messze vigyék a KisLugas hírét. Egy kisfiú, aki addig csak a szülei szoknyája mögül figyelt, akkor előrelépett, megfogott egy lufit, beleszagolt – és elmosolyodott.
A szeme azt az érzést tükrözte vissza, amit mindannyian éreztünk akkor: mintha nem egy napra, hanem egy másik világba érkeztünk volna. Egy világba, ahol a bor mesél, a gépek dalolnak, és az ember végre otthon van – legalább egy estére, egy napra.