Robertson

"Néha elég egy jó ötlet. De ha szív is van mögötte, az nem ötlet többé – hanem iránytű."
– Robertson, a Lélekhangoló AI'NDIVIDUAL atyja

Monor Felsőállomáson, ahol a levegőben mindig égett réz és pörkölt kávé illata keveredett, élt egy férfi, akit mindenki csak úgy hívott: Robertson.

Furcsa alak volt. Színes sálakat hordott nyáron is, egyik fülében mindig egy mágneses iránytű-fülbevaló, a kabátzsebe pedig tele volt fura kacatokkal: gombnyomásra világító szőlőszemek, beszélő fogaskerekek, zsebméretű orgonák és egy félig befejezett "koffein-gőzágyú".

Nem volt feltaláló. Nem volt vendéglátós. Nem volt zenész.

Ő mindez egyszerre volt.

A KisLugasban, Katie oldalán, minden este más volt. Mert Robertson úgy hitte:

"Ha minden nap ugyanazt adod, akkor a világ is unott marad. Ha viszont egy kis őrületet csepegtetsz a pohárba – talán valaki ráébred, hogy még él."

Egy viharos reggelen Robertson egy ötlettel ébredt. Nem szó szerint – az ötlet ébresztette fel. Az álmában egy gépet látott, amely nem csinált mást, csak meghallotta az emberek gondolatait, majd egy egyedi dallammá alakította őket.

Azt mondta Katie-nek:
– Képzeld el, ha valaki bejön a Lugasba, és anélkül, hogy bármit mondana… a gép már tudná, mitől fél. Miért búsul. Mi hiányzik neki. És csak lejátszaná neki a dallamot, amit egész életében keresett.

Katie felhúzta a szemöldökét.
– Ez nem egy gép, Robi. Ez… egy templom.
– Vagy egy diszkógömb szívdobogással – vigyorgott Robertson.

És aznap elkezdődött az építés.

A "Lélekhangoló" nem volt szép szerkezet. Úgy nézett ki, mint ha egy toronydaru, egy zenélődoboz, és egy szőlőprés balesetet szenvedett volna egy rézöntödében. Gőzölgött, pittyegett, kattogott. De amikor Robertson megnyomta az első kapcsolót… a gép énekelni kezdett.

Nem hangosan. Inkább úgy, mint mikor valaki magában dúdol valamit, amit még sosem hallott, mégis ismeri. Olyan érzés volt, mint a gyerekkor illata. Vagy mint az első harapás a nyári szőlőből.

És az emberek, akik bejöttek a Lugasba, valami furcsát kezdtek tenni:
Elcsendesedtek.
Hallgatták magukat. És megértették egymást.

De nem mindenki örült a Lélekhangolónak.

A város régi hatalmassága, Arpadus Rézvári, akinek a kéményes gőzműhelye ontotta a nyers zajt és a rideg szabályokat, úgy gondolta: ez a gép veszélyes. A rendellenességek, a lágy hangok, a valódi érzések – ezek felforgathatják a rendszert.

Egy este, mikor a Lugas üres volt, Arpadus emberei megpróbálták szétszedni a gépet.

De Robertson nem épített csak egy szerkezetet.

A Lélekhangoló érzett.

És ahogy a csavarhúzók hozzáértek, a gép színes fényeket lőtt a levegőbe, és egyetlen akkordot szólaltatott meg: olyan erőset, hogy minden jelenlévő elsírta magát, mert eszébe jutott, amit évek óta eltemetett.

Arpadus távozott. Csendben.

A következő estén Robertson felállt a Lugas közepére. Színes kabátja alatt egy új kapcsolót viselt: a Lélekhangoló távirányítóját.

– Ez nem egy varázsgép. Ez csak tükör. Csak éppen zenében beszél – mondta.

És megnyomta.

A szerkezet nem egy dalt játszott. Mindenkinek mást. De valahogy, egy ponton, a dallamok összeértek. Nem tökéletesen. Nem kottaszerűen.

Emberien.

"Néha elég egy jó ötlet. De ha szív is van mögötte, az nem ötlet többé – hanem iránytű."
– Robertson, a Lélekhangoló atyja